Az arany vécékefe, avagy hogyan lett a devizahitelesek kínja Matolcsy György márványfürdőszobája

Van egy kép, ami mindent elmond a magyar állam elmúlt tizennégy évéről. Nem tankról szól, nem szónoklatról, nem választási plakátról. Egy fürdőszobáról szól. Egy harmincmilliós fürdőszobáról, amelynek falát tizenegy millió forint értékű olasz márvány borítja, padlóját kilenc és fél milliós fekete-fehér mozaik, és amelynek polcain ott sorakoznak az ötvenkétezer forintért darabonként vásárolt — összesen hetvenkettő darab — arany hatású vécékefék. Tessék ezt a mondatot még egyszer elolvasni. Hetvenkét darab vécékefe. Fejenként ötvenkétezer forint.

Matolcsy György fürdőszobájának látványa önmagában is gyomorforgató. De ami igazán elviselhetetlen, az nem a márványfal vagy a sárgaréz zuhanyrózsa — hanem az, amiből mindez felépült. A 444 által perrel kicsikart, árazott költségvetés szerint a Nemzeti Bank székházának felújítása 105 milliárd forintba került. Ez nem elírás. Százhöt milliárd. Közkincstári pénz, amelynek kezelője egy jegybanki vezető volt — az a Matolcsy György, aki éveken át élvezte azt a különleges helyzetet, hogy sem a parlament, sem a kormány nem szólhatott bele érdemben abba, mire és hogyan költi az intézmény vagyonát.

De a történet még ennél is mélyebb. A fürdőszobára, a gardróbra, a két és fél milliós dizájn pihenőfotelre — lábtartóval — elköltött pénz nem az égből pottyant. Konkrétan azonosítható forrása van: a devizahitelesek forintosítása. Az MNB ugyanis 260 forinton adta el a bankoknak azt a frankot, amit 160 forinton vett. A különbözet — a százezer magyar család verejtéke, álmatlan éjszakája, elveszített otthona — valahova ment. Most már tudjuk, hogy részben hova.

Az elnöki iroda: ahol a történelem díszlet

A fürdőszoba azonban csak a kezdet. Az elnöki iroda sem vall szégyent: a masszív tárgyalóasztalon ott díszeleg Széchenyi István szobrocskája, mellette — feltehetően — a Hitel eredeti kiadásának borítója. A legnagyobb magyar műve, díszként egy olyan ember dolgozószobájában, akit a saját kortársai talán a legnagyobb magyar bankrablóként jegyeznek majd fel.

Mert pontosan erről van szó. Az irodából az egyik ajtó a gardróbba vezet, onnan a harmincmilliós elnöki toalettbe. Ez az épületszerkezet maga is szimbolikus: a hatalom, a hivalkodó gazdagság és az eltüntetett közpénz egymásba nyíló ajtókon át érhető el, egymástól elválaszthatatlanul.

A bútorok árát a bank szemérmesen kitakarta a perrel megszerzett költségvetésből. Nem nehéz kitalálni, miért. Aki látta a fürdőszoba számait, az el tudja képzelni, mit rejtegetnek a fekete téglalapok.

A gardrób, amelybe belefér egy ország szégyene

A fotókon nem csak a fürdőszoba látható. Ott van a gardrób is — az az előszoba-méretű öltöző, amelyen keresztül a mosdóhoz lehet jutni. Mintha még a luxushoz vezető út is luxus lenne. A sarokban pihen a két és fél milliós fotel, lábtartóval. Mert ugye fárasztó dolog lehet az, ha az ember annyi pénzt költ el, hogy közben le kell ülnie. Az egyik fotón Matolcsy íróasztalán névjegykártyák láthatók — mintha az egész egy aprócska, de velős aláírás lenne a képek hitelességére.

Kocsis Máté és a főbűnös kérdése

A kormány kommunikációs reflexe ebben az ügyben is jellemző. Kocsis Máté azt motyogta: ha igazak az írások, akkor Matolcsy Ádámnak börtönben a helye. Ez a mondat egyszerre több szempontból is emlékezetes. Először is: tudja, hogy igazak. A képek ott vannak. Az íróasztalon a névjegykártyák. A falon az olasz márvány. A polcon a hetvenkét vécékefe. Másodszor: a fiút emlegeti, miközben az apa az, aki éveken át töltötte ki a jegybank kasszáját. Matolcsy György nem valami zugvállalkozó volt — ő volt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Orbán Viktor gazdaságpolitikájának egyik legfontosabb támasza, a rendszer egyik kulcsfigurája. Ha Ádámnak börtönben a helye, akkor az apja esetében milyen hely jönne szóba? A válasz egyelőre: a szabadság. Matolcsy György szabadlábon van. Sárgaréz zuhanyrózsájával, olasz márványával, Széchenyi-szobrocskájával és hetvenkét vécékeféjével együtt. A kormány maga is elismeri már, hogy valami nagyon nem volt rendben — Orbán „jobbkeze" mégis szabadon járkál az utcán.

A legnagyobb magyar - bankrabló

Széchenyi Istvánt a „legnagyobb magyarnak" nevezte kortársa, Kossuth Lajos. A Hitel című művében Széchenyi arról írt, hogyan lehetne Magyarországot felemelni, a nemzetet gazdaggá és erőssé tenni. Most ott díszeleg a könyve egy olyan ember irodájában, aki — a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint — éveken át az ellenkező irányba dolgozott: nem gyarapította, hanem kiürítette azt, ami a közösségé volt.

Ha Matolcsy György valóban bekerül a történelemkönyvekbe — és a 105 milliárdos felújítás, a harmincmilliós fürdőszoba és a devizahitelesek pénzéből vásárolt vécékefék fényében ez nehezen kerülhető el —, akkor nem a legnagyobb magyarként fog szerepelni. Hanem annak ellentéteként.

Miről szól ez valójában?

Ez a történet nem egyszerűen korrupcióról szól — bár az is. Nem egyszerűen gátlástalanságról — bár az is. Ez a történet arról szól, hogy egy rendszer hogyan épít magának védőpajzsot a felelősségre vonás ellen. Hogyan tud egy ember éveken át, nyilvánosan, dokumentálhatóan kifosztani egy intézményt — és hogyan maradhat mindezek után az utcán, szabad emberként, miközben azok, akiknek pénzéből a zuhanyrózsa készült, ma is törlesztik a maradék adósságukat.

A fotók magukért beszélnek. A számok magukért beszélnek. Az egyetlen kérdés, ami megválaszolatlan marad: meddig?