Milliárdos rendszergazdák – amikor az e-napló aranyáron írja be a kettest

Van az a pont a magyar közéletben, amikor az ember már nem is felháborodik, csak hátradől, kér egy kávét, és csendben megfigyeli, hogyan válik a valóság Monty Python-jelenetté. A közoktatás informatikai rendszereinek története pontosan ilyen. Ha valaki egyszer megírja a „KRÉTA és a NEPTUN: a két rendszer, amely túlélte a józan észt” című regényt, az minimum mágikus realizmus lesz, de valószínűbb, hogy fekete humor.

Mert van itt minden: EU-s milliárdok, megvásárolt, majd el nem indított rendszerek, lecserélt szoftverek, egyetlen meghívott cég, és olyan közbeszerzési logika, amely mellett egy hároméves is koherensebb LEGO-várat épít. És mindez egyetlen céllal: hogy a tanár beírhassa a jegyet, a szülő pedig megnézhesse. Vagyis: digitális kréta. De aranyból.

A 900 milliós program, amely örökké várja a feltöltést

Kezdjük a klasszikussal. Egy korábbi korrupcióinfón már szóba került a KLIK, ahol 2015-ben nagyjából 900 millió forintnyi EU-s pénzt fizettek ki különböző számítógépes programokra. Az ilyen híreknél a laikus állampolgár azt feltételezi, hogy akkor most minden iskola csillog-villog, a tanár egyetlen gombnyomással vezeti az órát, a diák VR-szemüvegben tanulja a Pitagorasz-tételt, a szülő pedig a telefonján kap értesítést arról, hogy a gyerek már megint nem vitte el a tornafelszerelést. Ehhez képest a valóság: a programokat a mai napig (!) nem használják. A legtöbbnél az volt a magyarázat, hogy „majd még feltöltik”. Ez a magyar közigazgatás egyik legszebb kifejezése. A „majd feltöltjük” az informatikai megfelelője a „majd jövő héten elkezdem a diétát” mondatnak. Soha nem történik meg, de jól hangzik. A legdurvább viszont az volt, hogy az úgynevezett „Tanügyi rendszer” – vagyis az elektronikus napló és órarend – végül már nem is kellett. Nem azért, mert túl jó volt. Hanem azért, mert közben vettek egy másikat. A KRÉTA-t. Igen, jól olvassuk: megvették, kifizették, majd lecserélték. Ha ezt egy családi háztartásban csinálja valaki, azonnal eltiltják a bankkártyától. Ha az állam csinálja, az közbeszerzés.

Ki áll a háttérben? – A magyar informatikai Bermuda-háromszög

A történetben sokáig úgy tűnt, hogy bizonyos oktatási vezetők lehetnek a háttérben. De az információk idővel máshova vezettek. Előkerült egy vállalkozó, aki a közoktatási KRÉTA rendszerén és az egyetemek NEPTUN rendszerén keresztül milliárdokat keres: Fauszt Zoltán. És itt jön a csavar: 2014-ig üzlettársa volt Palkovics László, a későbbi oktatási államtitkár. Az ember ilyenkor elgondolkodik. Vajon véletlen, hogy egy rendszert megvesznek, majd lecserélnek egy másikra, amelynek fejlesztői köre pont azokhoz a cégekhez köthető, amelyek a kormányzati közbeszerzések kedvencei? Vagy ez csak a magyar közigazgatás spontán koreográfiája? A hivatalos válasz nyilván az, hogy minden szabályos. A nem hivatalos válasz pedig az, hogy a magyar informatikai közbeszerzés olyan, mint a családi vasárnapi ebéd: mindig ugyanazok ülnek az asztalnál.

A program, amely tud jegyet írni

Most beszéljünk a KRÉTA-ról. Ez az a rendszer, amelynek legnagyobb tudása az, hogy a tanár beírhatja a jegyet, a szülő pedig megnézheti. Ez egy hasznos funkció, kétségtelen. De nem feltétlenül indokol több milliárd forintot. A közbeszerzés azonban úgy lett kiírva, hogy gyakorlatilag csak egyetlen cég jöhetett szóba: az SDA Informatika Kft., illetve az abból kivált eKRÉTA Zrt. Mintha a világon senki más nem tudna elektronikus naplót készíteni. Mintha a Silicon Valley-ben ülő fejlesztők sosem hallottak volna arról, hogy jegyeket kell rögzíteni. A logika az volt, hogy a rendszert a már meglévő NEPTUN továbbfejlesztéseként kell elkészíteni. Ez körülbelül olyan, mintha azt mondanánk: mivel a nagymama tud palacsintát sütni, ezért ő fogja megépíteni az autópályát is. A közoktatás és a felsőoktatás rendszerei nyilván teljesen különböznek. De a „NEPTUN-ra építjük” indok tökéletes volt arra, hogy más cégek ne indulhassanak. A verseny kizárása a magyar közbeszerzési kreativitás egyik legmagasabb szintje.

Négy közbeszerzés, egy irány

Az új e-naplókat eddig négy közbeszerzés érintette. Mindegyiknél ugyanaz a logika: ugyanazok a szereplők, ugyanaz a kör, ugyanaz a végeredmény. Az elsőnél még a NEPTUN-ra hivatkoztak, hogy ne kelljen mást meghívni. A későbbieknél már nem is kellett indok: a fejlesztő kizárólagos joggal rendelkezik, tehát csak ő jöhet. Ez az a pont, ahol a verseny hivatalosan is szabadságra ment. Az első szerződés becsült értéke 543 millió forint volt. A végleges érték 728 millió lett. Ez a magyar közbeszerzések egyik klasszikus műfaja: a „becsült érték” inkább hangulati elem. A következő szerződés 221 millió. Aztán 439 millió. Aztán 163 millió. Ha valaki összeadja, hamar rájön: egy olyan rendszerért, amely alapvetően jegyek és órarendek kezelésére szolgál, milliárdok mentek el.

A hattyúdal és a háttértárgyalások

A háttértárgyalásokat az Eruditio Kft. folytatta le, az EMMI felügyeletével. Ez volt a cég hattyúdala: 2015 végén megszüntették. A feladatait az Oktatási Hivatal vette át. Az ilyen történeteknél mindig felmerül a kérdés: vajon a megszüntetés az elszámolás része volt, vagy csak a díszletcsere? A magyar állam szereti az ilyen díszletcseréket. A cégek jönnek-mennek, a rendszerek cserélődnek, a pénz pedig folyik.

A NEPTUN: az egyetemi túlélő

Az egyetemeken közben továbbra is a NEPTUN működik. Vagy inkább vegetál. A hallgatók és oktatók évtizedek óta küzdenek vele. De a rendszer stabil: mindig van mit javítani rajta, és mindig van rá pénz. A költségek egyetemről egyetemre változnak. A különbségek néha egészen látványosak. De a lényeg ugyanaz: a NEPTUN él, és finanszírozva van. Egy képviselő egyszer rákérdezett, meddig szórja még a kormány a közpénzt a NEPTUN-ra. A válasz lényegében az volt: igen.

Az aranykor rendszergazdái

A történet végére összeáll a kép. Van egy informatikai ökoszisztéma, amelyben ugyanazok a cégek és szereplők jelennek meg újra és újra. Van egy rendszer, amelyet megvesznek, majd lecserélnek. Van egy másik, amelyet folyamatosan fejlesztenek. Van egy közbeszerzési logika, amely a versenyt inkább elméleti fogalomként kezeli. És vannak a rendszergazdák, akik milliárdokat kezelnek. A tanár közben próbálja beírni a jegyet. A szülő próbál belépni. A diák próbálja megtalálni az órarendet. A rendszer néha működik, néha nem. De a számlák mindig rendben vannak.

Humor, mert sírni már unalmas

Az egész történet annyira abszurd, hogy már csak humorral lehet kezelni. Képzeljük el, hogy a jövőben a KRÉTA új funkciókkal bővül: automatikusan generálja a kifogásokat a késésekre, és előre beírja a hármas alát, ha a szerver leáll. A NEPTUN pedig mesterséges intelligenciával elemzi, hogy melyik hallgató fogja legközelebb elfelejteni a tárgyfelvételt. Vagy képzeljük el a közbeszerzési kiírást: „Olyan elektronikus napló fejlesztése, amely kompatibilis a már meglévő, de nem használt rendszerrel, továbbá csak olyan cég jelentkezhet, amely már korábban is nyert.” A magyar valóság néha tényleg felülmúlja a szatírát.

A végső tanulság

A történet nem csak az informatikáról szól. Hanem arról, hogyan működik a közpénz. Arról, hogy mennyire átlátható a közbeszerzés. Arról, hogy ki és hogyan profitál a rendszerekből. És arról is, hogy a tanár végül ugyanott tart: beírja a jegyet. Csak most már drágábban. A rendszerek jönnek-mennek, a milliárdok mozognak, a felhasználó pedig alkalmazkodik. Ez a magyar digitális oktatás mottója: „Frissítés folyamatban.” A kérdés csak az, hogy meddig.

Bővebben az alábbi linken: